Horváth Eve: privát idegenvezetés
Horváth Eve második verseskötete, a privát idegenvezetés sok szempontól eltér első, 2019-ben megjelent Konzol című könyvének anyagától, mégis szerves folytatása annak. Horváthot ezúttal is az foglalkoztatja, hogy a lírai én hogyan szakad ki és szerveződik be újra az őt körülvevő világba. A privát idegenvezetésben a szerző látásmódjához a már ismert sajátos, szaggatott, mégis koherens versnyelv párosul, mintha ide-oda forgatná távcsövét, egyszer a közelire, egyszer a távolira fókuszál – ez az az eljárás, amelytől a versek szorosak, koncentráltak lesznek, elutasítják a randomitás csupán divatos látszatát.
A privát idegenvezetés verseiből néhányat 2019-ben már a Literán is olvashattunk, akkor még Személyes idegenvezetés munkacím alatt. Adódik a kérdés, hogy miben más az idegenvezetés elé tett két jelző? Azon túl, hogy a személyeshez képest hidegebb, sterilebb kifejezés, mostmár a kötetcímben is szereplő privát egyszerűen jellemzőbb Horváth Eve verseire: a távolságtartás és az elrejtés privilégiumait megtartja magának. Mint egy jó idegenvezető, mindent elmond, amit szeretne, kérdés, hogy mit nem mond el, milyen (talán számára is) láthatatlan elemek húzódnak még a háttérben. Számos esetben olyan életrajzi elemek, adatok tűnnek fel a versekben, amelyek kilökik az olvasót az egyébként integratívan felépített atmoszférából. Helyszínek, keresztnevek feszülnek a tárgyias és alanyi között lavírozó versnyelvnek.
Horváthot a pontosság vezérli, tehát nem mondandójának tartalmán igazít-alakít, hanem a megszólalásmódon. (Ezért is nem idegenkedik angol szavak, kifejezések használatától, ezekben nem a disszonanciát vagy a szöveg megakadását, hanem egyszerűen a pontosabb jelentés lehetőségét látja.) Az erdőember című verse például – amely számomra egyike a legeltaláltabb szövegeknek – a korábban említett Litera-közléskor így indult: „apámban élete végén lötyögtek / az alkatrészeg, borostája állandósult”. A privát idegenvezetésben apróbb, de jelentős változtatások következnek be: „apámban élete végén rikácsoltak / a csontok, borostája zuzmótelep”. Ahogy a személyesből privát lett, úgy követte sorok, szavak szintjén a szerző ezt a dinamikát. A lötyög ige rikácsolra módosult, az állandósulást pedig nem a folyamat megnevezésével, hanem a cím-tartalom viszonyrendszerébe szervesebben illeszkedő zuzmó-metaforával ábrázolja.
E második verseskötet folytatása az elsőnek, amennyiben a látásmódra, a lírai én pozíciójára figyelünk – mégis világosabbak, jobban körvonalazhatóak lettek, Horváth ezúttal ritkábban helyezett el olyan verseket, amelyek például látványos metanyelvi eszközöket használnak: „1-1 ütés kim arad, majd szaprbb / a ritmus, páciens hamrabb fárad” (lelet, 109.). A privát idegenvezetésben az öndefiníciós kísérletek – ahogy korábban írtam: a környezetből való kiszakadás és reintegráció – erőteljesebben családi vonatkozásúak. A könyv három ciklusa – felkészülés, gyakorlatok, földet érés – közül az első és a harmadik családhoz, születéshez, gyermekkorhoz kapcsolódik, a középső az én-te viszonyát a szerelem témáján keresztül (is) értelmezi.
A három ciklus mindegyike előtt egy-egy nyitóvers olvasható álomszín 1., álomszín 2., és álomszín 3. címekkel. E három látomás a víz motívumát használja, a lírai én fokozatosan ér el odáig, hogy a harmadikban a már korábban felvázolt strand medencéjébe ugrana egy deszkáról, de eltűnik alóla a víz, a közeg: „rohantam felfelé, ám hirtelen véget ért / a királykék korlát, lábam a levegőben / alattam fürdőző tömeg” (álomszín 1., 7.). A ciklusokat megelőző nyitóversekkel Horváth jól követhető struktúrát alakít ki, az olvasó figyelmét termékenyen irányítják az álomszín-versek: illeszkedve a cikluscímekhez, először a múltat, majd a jelen folyamatait, végül a lehetséges és valós következményeket mutatják meg. Ezeknek a nyitóverseknek ráadásul érezhetően más a szerkezetük, modalitásuk is, nem tesznek annyi kitérőt, vonalvezetésük feszes, fókuszált.
A Horváth Eve számára fontos (nem csak közvetlenül, például idézéssel megnyilvánuló, hanem a közvetettebb) intertextualitást is lendületbe hozzák ezek a nyitóversek, ha például Madách Imre művére, Az ember tragédiájáragondolunk, különösen a londoni színre (ahol az ugrás, az ismeretlen mélység válik központivá) vagy a kilencedik, párizsi, az „álom az álomban” színre – Horváth Eve verseiben sokszor azt lehet érezni, hogy a beszélő maga is álom és valóság határán mozog, sőt, mint egy örvény, álom álmot generál, ugrálunk egyik állapotból a másikba, a szerző mélyre viszi az olvasót, majd hirtelen hozza felszínre.
A kötet olvasásakor az álom és valóság viszonya folyamatosan változik, mégis a lírai én mintha komfortosabban érezné magát a versek által is megkonstruált világban: „ha lenne egy álmom, amiben / megvalósulhatnál, akkor nyugodtan / tudnék aludni.” (distanciák, 76.). A szövegek biztossága, tömörsége, az álomszerű leírások feszülnek neki a valóságból táplálkozó tartalomnak. A tekercs című vers például egy hosszú, mérföldköveket, állapotokat összegző szöveg, – a felvázolt életúttal párhuzamban – sok kanyarral, kitérővel: „hogy a london eye-nál kézenálljak, mint / vásári bohóc a wondergroundban, magány-utcatánc, éheztem / aznap, két szelet toastkenyér volt a hátizsákban, de csak egy / szál cigarettát sikerült összeiparkodnom” (tekercs, 50.). Nem csak azért fontos az idézett részlet, mert mutatja Horváth Eve költészetének feltárulkozó, kegyetlenül őszinte jellegét, hanem mert még ebben a valóságba visszarángatott szövegben is fogódzót talál, nem ragad az álomszerűség kényelmében.
Mert nemcsak a fizikai, egzisztenciális nehézségek vagy a családi témák állítják kihívás elé a versbeszélőt, hanem a test, az öndefiníció bizonytalanságai: a lírai énnek olyan környezeten kell áthatolnia, melyben vállalja saját identitását, még akkor is, ha a közeg furcsállja azt. Ez a téma a középső ciklusban a legerősebb, de a másik kettőbben is hangsúlyos szerepet kap, például az amikor fiú voltam című szövegben. A nehézségek ellenére a lírai én mindig visszatér a valóságba, fogódzót talál hétköznapi dolgokban – a teraszversek négy darabja például ezt az érzést adja vissza: „végelgyengül a tél / lassan az utolsó mínusz / is kinullázódik / vigasztaló a deal / hogy újra nő a fű” (teraszversek 4., 111.).
A lyukak című vers érvényes következtetést fogalmaz meg a fentiekkel kapcsolatban: „gubbasztok jól fűtött bőröm alatt és mindenképpen / élek” (lyukak, 63.). Horváth Eve pontosan tudja, hogy csak a saját maga által kitapintott és érzékelt valóságban hihet, és ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan versei is, amelyekben a transzcendenciát mozgatja – amennyiben érvényesnek látja tapasztalatait, istenes verset is ír: „a mozaikablakon megtört krisztusi fényt / figyelte és ahogy emelkedik az oltár” (istenes vers, 23.).
A ki, mit, hol, mikor, hogyan, miért kérdéseket Horváth Eve sűrű és pontos tartalommá szövi, amely befogadói nézőpontból néhány helyen (még akkor is, ha szövegbe ágyazott elemről van szó) furcsán, modorosan hathat: „beköszöntött a grammatikus ősz” – írja gyakorlatok című versében, amely esetben úgy érzem, hogy a pontosság valamilyen kényszerbe csap át, a váratlanság mondani akarásába. A vers közepén pedig: „sodródunk hozzáfagyunk bizonyos / mondatokhoz”. Ahhoz, hogy az idézett sor ne váljon egyszerű bon mot-vá (ilyenből egyébként szép sorok is vannak a kötetben, például: „A halál kezeslábasában / járkálunk fel és alá” (Margarita! 84.), elő kell készíteni a gondolatot, a „grammatikus” szó tehát nem funkció nélküli, olvasatomban csupán zavaróan megakasztó, disszonáns.
A privát idegenvezetés összességében megrendítő olvasmány. Pontos, megalkuvás nélküli szövegeket tartalmaz, ahol nem egyszerű vonalvezetésről, hanem bonyolultságában, kanyarokkal-kitérőkkel teli, mégis sűrű versekkel kerül szembe az olvasó. A versbeszélő végig egyes szám első személyben szólal meg, nem ismer tabukat, és néha zavarba is hozza „látogatóit”. Hogy mit kezdünk ezzel, részvétre, hálára, szomorúságra késztet-e minket, az nem a szerző dolga, de vállalkozása mindenképp eredményes volt.
Horváth Eve: privát idegenvezetés, Pesti Kalligram, 2022, Budapest, 135 oldal, 2990 Ft
Hozzászólások